Szombat 15.00 óra. Ismét a vörös szőnyegen lépkedek felfelé a lépcsőn, hófehér virágok közt, andalító szerelmesen Frank Sinatra énekel: Something Stupid… Betölti a zene az egész épületet, kezdődik a sürgés-forgás. Kérdések szegeződnek felém, gépiesen válaszolok és csak lépek-lépek, lassan, fokonként felfelé csillogó szandálban, ünneplő ruhában, lesütött szemmel és próbálok ráhangolódni. Valakinek ma van élete legszebb napja….

 Igen! Átélem, amit átélnek majd előttem! Most aztán tényleg azonosulok a házasság szent kötelékével! Igen! Nagyon szeretnék gyönyörűeket mondani, tökéletessé tenni a napjukat!  De miről is beszélek? Vajon tudom-e? Hogy élhetném át igazán, ha még sosem álltam a „másik oldalon”? Van-e jogom elmondani nekik, hogy mi is az a házasság?

Felérek a lépcsőn. Automatikusan kanyarodom a „beíró szobába” megcsap a házasságkötő terem bútorainak, padlózatának ismerős, ódon illata. Mély lélegzetet veszek, leülök egy percre a menyasszony helyére, próbálok azonosulni vele, talán túl jól sikerül, egy pillanatra elábrándozom:  mi lenne ha…De nem! Indulok. Feltűzöm a nemzeti színű szalagot, tükörbe nézek. Fiatal nő néz vissza a tükörből, túl hivatalos és komoly evvel a szalaggal. A „való életben” nem ilyen…

…és megint egy illat: az anyakönyv illata. Mint az új könyvé, amit most hoztak ki a boltból. Félve, óvatosan kezdek bele írni. Szent könyv, elronthatatlan, kitörölhetetlen bejegyzésekkel. Neveket írok, hivatalos adatokat, érvénytelenné tehetőt, de soha ki nem törölhetőt, melyeket pár perc múlva vissza is olvasok a tulajdonosaiknak. Mert eltelt az idő, és az ifjú pár már ott ül előttem izgalomban, és azt veszem észre, hogy nyugtatóan beszélek hozzájuk, gépként, mintha szalagról mondanám nekik mi lesz a „dolguk” a ceremónia közben…

…kilépünk a beíró ajtaján, indulunk. Zeng a Nászinduló, libabőrös vagyok, mint minden alkalommal. Remegő lábakkal érek az anyakönyves asztalhoz…. de a következő pillanatban már határozottan szólok: „Talán semmi sincs szebb a világon, mint találni egy embert, kinek szívébe nyugodtan letehetjük szívünk titkait…”[Hemingway], sodródom a forgatókönyvvel…..és a fordulóponthoz érve kimondom a „varázs” mondatot: „A Magyar Köztársaság Családjogi Törvénye értelmében házastársak.”

[Vajon mit is jelent ez a mondat. Mit is jelent a házasság szent köteléke, mikor egy elázott alak (alig ismerem fel: jééé, ő már állt előttem öltönyben, és mosollyal az arcán rebegte a szót: „IGEN!!”) ezt a kérdést teszi fel nekem: ”Nem követtél el már életedben egy nagy hibát?” Hirtelen megáll az ütő, végigfut az életem, vajon mire is gondolhat. Kis idő eltelik, mire leesik: de-de úgy látom már egyet biztosan…de nekem ez „csak” a munkám..]

A gyertya fénye egy kis meghittséget hoz a terembe. Talán vétek ebbe a csendbe beleszólni. Mégis megteszem. Ismét furcsán izgalmas szavakat mondok: „férj és feleség”. Látom rajtuk beleborzonganak. És bízom, hogy ez az érzésük sem múlik el holnapra. Lassan a ceremónia végére érünk, már nagyon várom a jéghideg pezsgőt, jól fog esni, de előtte még néhány könnycsepp a szülőknek és egy jókívánság: „Kívánok neked kedves ifjú feleség, szerető hű férjet, neked kedves ifjú férj a családi otthon melegébe hazaváró szerető feleséget!” Ilyen, s efféle gondolatokra ürítjük poharunkat…

…és egyedül ülök a már „feleség” helyén az üres teremben, kezemben a pohár pezsgővel, magam elé bámulok, Romeo és Julia utolsó akkordjai is elhalnak... Egyszer biztos én is megtalálom azt, aki mellett ülve elhiszem majd az anyakönyvvezető minden egyes szavát…..