Elvesztem az emlékekben…

Történik néha velem is ilyen. Elvesztem, időutazást tettem, régi érzések közt kutlásztam. Lehet kár volt. Lehet kár volt megtalálni a fejemben(?) azt az embert, a hozzá kapcsolódó érzelmeket, emlékeket. Nehéz ügy.

 "Elvesztem az emlékekben. Még ha úgy is kell töltenem a napjaimat, mintha nem vágyakoznék utána, attól még hű maradhatok hozzá és a közös emlékeinkhez. Nem számít, milyen sok időt töltünk külön, ha erős maradok. Nem szabad azon tépelődni, hogy mi nem történhetett meg közöttünk, inkább arra kell emlékezni, ami már megtörtént." 

És milyen igaz. Ami megtörtént, az szép. Mert megszépítette az idő. A Nagy Doktor. :)

"Visszatekintve elkerülhetetlen volt az elválásunk. De még mindig hiszem valahol mélyen, legbelül, hogy bennünket egymásnak teremtettek."

De hiába… Leporoltam az Emlékek Könyvét -  amiben egy hosszúnak tűnő rövid fejezet Rólad szól, amely fejezet átnyúlik a következő fejezetbe és az azt követőbe is, még a Jelen Könyvének részeit is néhol átszövi - nem tudom mit vártam...

"Már évek óta semmi hírem sincs felőled. (...) A két kezem közé kell fognom a fejem éjjel és nappal, üres és túlterhelt óráimban egyaránt, hogy meggyőzzem magam róla, hogy valóban létezel valahol, és egy napon majd visszajössz hozzám, megérintesz a kezeddel, elsimítod a ráncaimat, a félelmeimet. (...) Tudd, hogy egész életemben várni foglak, még akkor is, ha öreg leszek, és semmire sem fogok emlékezni."

...mert...

..akad amit nem gyógyít meg az idő sem ..