Szombat 15.00 óra. Ismét a vörös szőnyegen lépkedek felfelé a lépcsőn, hófehér virágok közt, andalító szerelmesen Frank Sinatra énekel: Something Stupid… Betölti a zene az egész épületet, kezdődik a sürgés-forgás. Kérdések szegeződnek felém, gépiesen válaszolok és csak lépek-lépek, lassan, fokonként felfelé csillogó szandálban, ünneplő ruhában, lesütött szemmel és próbálok ráhangolódni. Valakinek ma van élete legszebb napja….
Igen! Átélem, amit átélnek majd előttem! Most aztán tényleg azonosulok a házasság szent kötelékével! Igen! Nagyon szeretnék gyönyörűeket mondani, tökéletessé tenni a napjukat! De miről is beszélek? Vajon tudom-e? Hogy élhetném át igazán, ha még sosem álltam a „másik oldalon”? Van-e jogom elmondani nekik, hogy mi is az a házasság?
Felérek a lépcsőn. Automatikusan kanyarodom a „beíró szobába” megcsap a házasságkötő terem bútorainak, padlózatának ismerős, ódon illata. Mély lélegzetet veszek, leülök egy percre a menyasszony helyére, próbálok azonosulni vele, talán túl jól sikerül, egy pillanatra elábrándozom: mi lenne ha…De nem! Indulok. Feltűzöm a nemzeti színű szalagot, tükörbe nézek. Fiatal nő néz vissza a tükörből, túl hivatalos és komoly evvel a szalaggal. A „való életben” nem ilyen…
…és megint egy illat: az anyakönyv illata. Mint az új könyvé, amit most hoztak ki a boltból. Félve, óvatosan kezdek bele írni. Szent könyv, elronthatatlan, kitörölhetetlen bejegyzésekkel. Neveket írok, hivatalos adatokat, érvénytelenné tehetőt, de soha ki nem törölhetőt, melyeket pár perc múlva vissza is olvasok a tulajdonosaiknak. Mert eltelt az idő, és az ifjú pár már ott ül előttem izgalomban, és azt veszem észre, hogy nyugtatóan beszélek hozzájuk, gépként, mintha szalagról mondanám nekik mi lesz a „dolguk” a ceremónia közben…
…kilépünk a beíró ajtaján, indulunk. Zeng a Nászinduló, libabőrös vagyok, mint minden alkalommal. Remegő lábakkal érek az anyakönyves asztalhoz…. de a következő pillanatban már határozottan szólok: „Talán semmi sincs szebb a világon, mint találni egy embert, kinek szívébe nyugodtan letehetjük szívünk titkait…”[Hemingway], sodródom a forgatókönyvvel…..és a fordulóponthoz érve kimondom a „varázs” mondatot: „A Magyar Köztársaság Családjogi Törvénye értelmében házastársak.”
[Vajon mit is jelent ez a mondat. Mit is jelent a házasság szent köteléke, mikor egy elázott alak (alig ismerem fel: jééé, ő már állt előttem öltönyben, és mosollyal az arcán rebegte a szót: „IGEN!!”) ezt a kérdést teszi fel nekem: ”Nem követtél el már életedben egy nagy hibát?” Hirtelen megáll az ütő, végigfut az életem, vajon mire is gondolhat. Kis idő eltelik, mire leesik: de-de úgy látom már egyet biztosan…de nekem ez „csak” a munkám..]
A gyertya fénye egy kis meghittséget hoz a terembe. Talán vétek ebbe a csendbe beleszólni. Mégis megteszem. Ismét furcsán izgalmas szavakat mondok: „férj és feleség”. Látom rajtuk beleborzonganak. És bízom, hogy ez az érzésük sem múlik el holnapra. Lassan a ceremónia végére érünk, már nagyon várom a jéghideg pezsgőt, jól fog esni, de előtte még néhány könnycsepp a szülőknek és egy jókívánság: „Kívánok neked kedves ifjú feleség, szerető hű férjet, neked kedves ifjú férj a családi otthon melegébe hazaváró szerető feleséget!” Ilyen, s efféle gondolatokra ürítjük poharunkat…
…és egyedül ülök a már „feleség” helyén az üres teremben, kezemben a pohár pezsgővel, magam elé bámulok, Romeo és Julia utolsó akkordjai is elhalnak... Egyszer biztos én is megtalálom azt, aki mellett ülve elhiszem majd az anyakönyvvezető minden egyes szavát…..
………….Idegen házban vagyok, idegen tárgyak, bútorok között, vágytól remeg minden porcikám. Félek, nézelődök vajon ki lát? Érzem a tárgyak is belémlátnak engem néznek, tudják, hogy nem vagyok odavaló. Tudják hogy TITOK. Pssszt…súgom nekik… el ne mondjátok senkinek! ………..
……..És hirtelen egy idegen ágyban fekszem, egy „idegen” férfival, örökké hideg, állandóan nevető, jégkék szeme szinte lángol, és mintha most nem nevetne (úúúristen nem nevet a szeme, hanem…uuhhhh…ez most komoly…) érzem egy pillanat és felfal a tekintetével.
–Akarod…? Ugye akarod…?? Ugye te is így kívánsz…szeretsz..? - olvasom a szeméből.
-Igen.., igen…- súgnám - szeretlek én is….
"Az ujja lassan végigsimított a gerincemen, éreztem, ahogy felgyorsul a lélegzete. Kezem erőtlenül támaszkodott a mellkasának, és már megint szédültem. Lassan előrehajtotta a fejét, és másodszor is megérintette hűvös ajkával az enyémet, nagyon óvatosan, résnyire nyitott szájjal. És akkor összeroskadtam."
Józan életű kőműves brigád munkát keres! Mottónk: Ha megáll, fal; ha leborul, járda.
"Szeretnék fellógatni a házamban egy térképet a világról, és mindenhova rajzszögeket tenni, ahova elutaztam. De először el kell utaznom a térkép két felső sarkába, hogy ne essen le."
Ha a négy nyelven beszélő rendőr felsegíti a munkában megfáradt cigányt a miskolci mágnesvasútra, amelyen gazdag közalkalmazottak és tisztességes vállalkozók utaznak a korrupció miatt elítélt politikusok tárgyalására.
Barátnak? Van ilyen még valahol, valakinek? Kapcsolat: szoros, bizalmas, egymást segítő, szereteten és megértésen alapuló társas viszony valakivel. Kinek van erre ideje? Boldog ember lehet. Képes megállni és átérezni a pillanatot, megnézni a felkelő és lenyugvó napot. Hallgatni a csivitelő csengő dallamot és számolni az égen megjelenő számtalan csillagot. Igen. Van még mosoly, de valahol biztos meg kell állni érte!"
